Az Operaház LateNight-sorozata folytatásaként februárban két Orfeusz-feldolgozást tekinthetünk meg. Christoph Willibald Gluck operáját korábban már játszotta az Operaház, Ferdinando Bertoni Orfeusz és Euridikéjét azonban eddig még nem adták elő Budapesten.

A színlap különleges operatörténeti csemegét ígért. Bertoni egy barátja, a híres kasztrált énekes, Gaetano  Guadagni kérésére írta meg operáját. Az ősbemutatón éneklő Guadagni  alakította ugyanakkor Orfeuszt Gluck azonos témájú operájának  ősbemutatóján is (sőt, ő formálta meg a szerepet Antonio Tozzi Orfeusz és Euridikéjében is…). Bertoni  nemcsak ugyanazt a librettót használta, mint német zeneszerző társa,  hanem Gluck partitúrájának több részletét zeneileg is adaptálta. A  mostani bemutatóhoz mellékelt ismertetés szerint Bertoni összességében  figyelmen kívül hagyta Gluck opera reformjait és az opera seria hagyományos stílusában zenésítette meg a szövegkönyvet. Ezzel szemben  én úgy látom, hogy az olasz komponista számos alternatív zenei megoldást  alkalmazott, és bár jobban ragaszkodott az olasz opera tradícionális  formáihoz, mégis képes volt - ha nem is radikálisan - megújítani azokat.  Deklamáló recitativói nem csembalókíséretesek, a szereplők jellemeit  pedig igen plasztikusan ábrázolja. Ha hagyományosabb eszközökkel is, de  Bertoni is nagy gondot fordított rá, hogy a tragédiát a maga  komplexitásában mutassa be. Tény azonban, hogy drámai erő, valamint a  részletek kidolgozottsága tekintetében nem veheti fel a versenyt  Gluckkal. Saját korában ugyanakkor, közönségbarát műveinek köszönhetően  Bertoni nagy népszerűségnek örvendett, Orfeusz és Euridikéje pedig az 1776-os ősbemutató után nagyobb népszerűségre tett szert kollégája feldolgozásánál.

Talán  a cselekmény felpörgetése, illetve a Bertoni-operához való igazodás  lehetett az oka, hogy a Gluck-opera ezúttal rövidítve szólalt meg a  Zeneakadémia Solti-termében, a rendezői koncepció miatt pedig a boldog  végkifejlet is elmaradt. Az est második felében Bertoni közel negyven  perccel rövidebb feldolgozását viszont, ha jól tudom, húzás nélkül  láthattuk. Ahogy a LateNight-előadások alkalmával már megszokhattuk,  most is a Színház- és Filmművészeti Egyetem két negyedéves hallgatója  volt az est rendezője.

Szenteczki Zita rendezését saját bevallása szerint Carol Ann Duffy kortárs skót költő Euridiké című verse ihlette, melyben a címszereplő menekülni akar a dalnokkal  való kapcsolatából, Orfeusz pedig nárcisztikus személyisége miatt  képtelen feldolgozni, hogy szerelme el akarja hagyni. A minimalista  rendezés egyszerű eszközei (az üres színpad, a fekete és fehér színvilág  ellentéte, vagy a vashálóból kialakított nőalak-torzó) nagyon jól  visszaadták a mitológiai történet misztikus jellegét. Már a nyitány  alatt lejátszódó néma jelenet - melyben a fehér ruhában lévő nőalak  párjától eltérő irányba tekint, majd lassan kivonulva a színpadról  elhagyja a férfit - jelzi, hogy a rendezőnő felfogásában Orfeusz és  Euridiké kapcsolata nem idilli. A dalnok fekete bőrdzsekiben jelenik  meg, akár egy mai sztárénekesnek is megfeleltethetjük alakját, és miután  szerelme elhagyja, már csak az őt jelképező torzót szorongathatja.  Szenteczki értelmezésében Euridiké halála Orfeusszal való szakításává  változik át. A dalnok érzelmeinek rabja, és képtelen a realitások  talaján mozogni, míg a nő felismeri kapcsolatuk életképtelenségét. A  színpadra belógatott drótháló-torzó értelmezhető Euridiké párjától való  elidegenedésének szimbólumaként is. Orfeusz nem tud mit kezdeni a  visszautasítással, és szerelme utáni vágyakozásával ér véget a történet.

Daragó Zoltán ígéretes fiatal kontratenor tehetség, aki Orfeuszt érzelemgazdagon,  kifinomult énektechnikával formálta meg. Az érzékeny zeneiséggel  előadott Che farò senza Euridice kezdetű ária az egész este legszebb, legihletettebb pillanatait  teremtette meg. Kiváló muzikalitása mellett pedig Daragó jó színészi  képességeiről is tanúbizonyságot tett: minden mozdulatát átitatta az  elvesztett kedves utáni vágyakozás. Jó választás volt Euridiké szerepére  Molnár Ágnes is, akinek szopránja olykor kicsit  élesebben, de minden regiszterben kiegyenlítetten és színekben gazdagon  szólt, miközben színészileg is remekül formálta meg a figurát. Rácz Rita könnyedén megbirkózott Ámor szerepével, magabiztosan énekelve a szerelmesek égi segítőjét.

Bertoni Orfeusza Lázár Helga rendezői koncepciója szerint egy idősek otthonában játszódik: a  dalnokot öregemberként jeleníti meg, akit régi szerelmének álomképe tart  fogva. Ámor ápolóként, míg Euridiké nagyvilági, elegáns nőként  (madámként?) jelenik meg előttünk. A rendezés sajnos több esetben is  erősen a szöveg ellen dolgozik, az a környezet pedig, amibe az eredeti  történetet helyezték, mesterkéltnek tűnik, és ez nem könnyíti meg a  művel először találkozók számára a cselekmény követését.

A  fiatal rendező-jelölt törekvése a történet értelmezésére, valamint a  szereplők pszichológiai motivációjának feltárására tett kísérlete  dicsérendő, de jobban kellett volna ügyelnie a részletek kidolgozására. A  díszlet ugyanis inkább egy szanatóriumra, mint idősek otthonára  emlékeztet: kórházi vaságyak, neoncsövekkel kivilágított folyosó. Az,  hogy a cselekmény nagyrészt csak Orfeusz képzeletében játszódik le,  önmagában nem rossz gondolat, és egyes jelenetek - mint például a  szürreális „kupleráj-jelenet” - is ötletesek. A rendezés azonban nem áll  össze egy jól követhető, egységes egésszé (a statiszták játéka pedig  igencsak amatőr és kifejezéstelen volt). Nehezen értelmezhető az előadás  végén a boldog egymásra találás. Ha az Euridiké visszahódítására tett  kísérlet csak Orfeusz képzeletében történt meg, akkor Euridikét már csak  az álmok birodalmában vagy a halálban tudhatja maga mellett. Lehet  persze, hogy a rendező is így gondolta, de úgy tűnt, a mű befejezésekor a  realitások világába zökkenünk vissza; semmi nem utalt arra, hogy a happy end is Orfeusz képzeletének szüleménye.

Várhelyi Éva intenzív, lendületes játékkal interpretálta Orfeuszt. Éneklése néha kissé színtelen, de végig kifejező volt. Wierdl Eszter nemcsak színpadi megjelenését tekintve volt ideális a madám-szerű  figurává avanzsált Euridiké szerepére, de színészi játékával is  hitelesen jelenítette meg a figurát. Mindehhez érzelemtelített vokális  teljesítmény párosult. A Hyment alakító Kertesi Ingrid  ezúttal is tanúbizonyságot tett nagy színházi rutinjáról: kedves,  szeretetteljes ápoló volt, aki nem mellesleg biztos technikával, szép  szoprán hangon énekelt.

Az énekkar mindkét előadásban árnyaltan, de nem mindig pontosan énekelt. A barokk méretűre csökkentett kamarazenekart Bartal László vezényelte. Az olykor kissé harsányabb megoldásokat és a  pontatlanságokat leszámítva a zenekar biztos támasza volt az  énekeseknek. A zenei megvalósítást Bertoni operája esetében azonban  kevésbé éreztem autentikusnak (historikusnak), mint a Gluck-opera  előadásában.

Ahogy  az elmúlt évadban, úgy - kisebb hibái ellenére - összességében most is  pozitív kezdeményezésként könyvelhetjük el az Operaház Solti teremben  tartott kamaraelőadásait. Ezúttal is ritkán játszott darabok kerültek  terítékre, és fiatal rendező-jelöltek kaptak lehetőséget. Az est első  felében pedig egy minden tekintetben jól sikerült bemutatót láthattunk.  Érdeklődéssel várom, hogy a következő évadban is folytatódik-e a  sorozat, és ha igen, akkor mely darabokra esik majd a színpadra állítók  választása.