Talán még van idő, hogy az érdeklődők  kikereshessék azokat a tavaszi időpontokat, amikor ezt a tavaly  novemberben bemutatott produkciót újra látni lehet majd. Kár lenne  kihagyni ezt a bájos operácskát, még ha egy gödöllői kirándulás is a  megtekintés ára. Ritkaság, hogy egy színházi előadás ennyire helyén  legyen, s ennyire kerek.

Goldoni Il mondo della Luna című  szövegkönyve megszületése óta izgatta a zeneszerzők fantáziáját.  Galuppi, Piccini és Paisiello után Haydn zenésítette meg, esküvői  ajándékul, Esterházy Miklós herceg 1777 augusztusában megtartott  lakodalmára. S bár az Eszterházán, vagyis Fertődön született jó  kéttucatnyi opera kézirata majd mind elveszett, ez a mű, ha töredékesen  is, valami szerencse folytán, megmaradt nekünk. Először 1932-ben  egészítették ki a megmaradt dallamokat a mester más zenéivel, majd az  ötvenes évek Haydn-kultusza megemelte, szárnyára vette, s nemzetközi  elismertséget hozott a műnek. Itthon, a Fertőrákosi Barlangszínház  1970-es bemutatójának sikere óta, a darab többször is közönség elé  került már.

Az Operaház mostani produkciójában Goldoni emberszeretete, Haydn varázslatos könnyedsége, Juhász Katalin bravúros látványterve támogatja s biztos ízléssel kissé szelídíti is Toronykőy Attila rendezői ötleteit. Csákovics Lajos friss és szellemes, igazán „szájra írott”, új magyar szövege pedig  azzal a hihetetlen élménnyel ajándékozza meg a nézőt, hogy operát hallva  annak majd minden szavát érti is. Nem így lenne persze ez, ha a  fiatalokból álló, válogatott énekes-csapat minden tagja, beleértve a  négytagú kórus szeretnivaló fickóit is, nem lenne egyben kellő színészi  képességgel is megáldva, s ha Bartal László karmesteren és kamarazenekarának minden egyes muzsikusán nem látszana, hogy érti és élvezi is azt, amit csinál.

A történet egy tenyérre írva is elférne. Van egy gazdag, – de mint a neve is mutatja – jóhiszemű bumburnyák, Buonafede (Kiss András), akinek egyik leányába, a tüzesebb Clarice-ba (Ducza Nóra) az eseményeket mozgató, ötletgazdag álcsillagász, Ecclitico (Kiss Tivadar) szerelmes, másik lányáért pedig, az elbűvölő Flaminiáért (Zavaros Eszter) Ernesto (Daragó Zoltán),  a fátyolkönnyed kontratenor epedezik. Az atyának esze ágában sincs  férjhez adni lányait, elvan ő bővérű szobalányával, Lisettával (Haris Nadin), s amatőr csillagászként inkább a Holddal áll szerelmi kapcsolatban. A minden hájjal megkent Cecco (Ujváry Gergely),  a harmadik haver, ki szintén élvezi Lisetta bájait, a második  felvonásban már mint holdbéli császár jelenik meg, mert a fifikás  Ecclitico elhiteti az atyával, hogy – az eredetiben varázsital, itt meg  letüdőzhető „varázsfüst” segítségével – sikerült eljutnia a távoli  égitestre. Aztán persze következik a lecke, vagyis Buonafede megfeddése  és teljes átverése, míg végül az atya beadja a derekát, s rajta kívül  mindenki párjára talál.

A bordó bársonyszékekkel teli  fehér-arany, barokk színházterem alig 25 méter hosszú, 8 méter széles, s  bő 9 méter magas. Egyik végében kétszintű karzat, az alsón vagy 8  ülőhely van „VIP vendégeknek”, a felső a műszaké. A terem másik végében  ül a zenekar, s mögötte, úgy másfél méterrel feljebb, a híres barokk  színpad szűk, kb. 6 méteres nyílásában zajlik a játék. Juhász Katalin  ezen adottságokat volt kénytelen használni, s ezt nagyszerűen meg is  oldotta. Két oldalt két-két, álló tobleronés doboz módjára forgatható,  háromoldalú kulissza, három pár tolható kulissza, valamint néhány felső-  és alsó díszletvászon állt rendelkezésére. Mindezek az elemek, a  korszerűen újragyártott színpadtechnikával együtt, elegendőnek  bizonyultak. Buonafede csillagképekkel s más égi jelekkel díszített  otthona kék és ezüst ábrákkal ékes, középütt pedig, mintha egy óriás  távcső hatalmas lencséje, vagy maga a telihold lenne, hatalmas csodalátó  üveg villog. Mozdul a díszlet, s tán az előzőnél is pompásabb, zöld  levelekkel és angolrózsaszín virágokkal befuttatott tapéta jelzi a  hasonlóan virágos ruhákba öltözött, fehérparókás lányok szobáját. A  második felvonásra megszervezett holdbéli utazás végcélját, az álmok  világát egy korunkbeli játszóház labdafürdője és csúszdája testesíti  meg, a gyermeklelkű Buonafede képzelt, kék-piros-sárga mennyországának  megfelelően, játszóruhás szereplőkkel. Ekkor a prizmakulisszák harmadik,  vadul színezett oldalát látjuk.

Amikor a nyitány után a közönség sorai  mellől, fehér brokátkabátban, selyemharisnyában és selyemparókában  belibben a színre az energikus Kiss Tivadar mint furmányos cselszövő,  már elkapja a nézőt a reménykedés: lehet, hogy ez most jó lesz? A Kiss  András által játszott, holdkráterekkel telerajzolt képű, méltatlankodó,  tohonya basszust pedig nem lehet nem szeretni. Ujváry Gergely Ceccója –  lendületes áriája közben – még rajzol is, de olyan pajzán ábrát, hogy  nem is árulom el, micsodát, nehogy az érzékenyebb lelkeket ez  visszatartsa. Ducza Nóra életrevaló Claricéjénél talán csak Haris Nadin  élettel és asszonyi furfanggal teli szobalánya kacérabb, őt persze több  jelenetben is látjuk. A nyíltszíni elvarázsolódás látványa egészen  hirtelen éri az embert: Daragó Zoltán szelíd fiúja a maga kék  bársonyruhájában mindvégig eléggé visszafogott, ám amikor erőt vesz  rajta a szerelem, sápadt arca szinte világítani kezd. A játék  legtüneményesebb pillanata Ducza Nórának a szerelmi duettben nyújtott  alakításához kapcsolódik. Ez olyan szép és emelkedett, hogy napok múlva  is jó gondolni rá. Szólni kell a férfikórus négy tagjáról: mindegyikük  külön figura, akik a fizikailag nehéz, erős koncentrációt kívánó  játékokat is hibátlanul teljesítik, és jól is énekelnek.

Erre a – sajnos, tényleg sokba kerülő –  kamaraoperára méltán büszke lehet a Magyar Állami Operaház. S azt  hallani, talán ha négyszer játsszák még ezután. Pedig ha a turizmus  megfelelő emberei ismernék az előadást, buszokkal szállíthatnák a  külföldi és belföldi operarajongókat, Gödöllő városának hírét is  öregbítve. Zenés színházi árakhoz mérten nem is olyan drágák a jegyek.  De hol az a középiskola, amelyik megengedhetné magának ezt a programot?  Pedig ebben az előadásban minden benne van, ami egy kamasznak imponálni  tudna: fiatal, karakteres nők és férfiak jelen idejű, testi-lelki  erőfeszítése, jókedvű és fegyelmezett, s ezáltal megkívánható kollektív  alkotómunka, humor, parányi bumfordiság, csúcspillanataiban pedig  könnyedség és elegancia. Itt bele lehet szeretni az operába.

El kell ide jönni, már csak a környezet  miatt is. Mert nem a büfében kapható Rudolf-kedvence az igazán érdekes,  bár az se rossz. Hanem az a lehetőség csalogató, hogy egy ilyen  kirándulás alkalmával meg lehetne ismertetni a látogatókat ezekkel a  „Grassalkovichékkal”. Hogy ki is volt ez a kisnemesi családból származó  okos ügyvéd, aki ezt a kastélyt megépíttette, s mellé még aztán 33  templomot is a birtokain élő népnek. Hogy ki volt az Esterházy családba  benősülő fia, a kettes számú Grassalkovich Antal, aki a fertődi mintát  követve – tán már apja halála után – elbontatva a közbülső  mennyezeteket, egybenyitott három szintet, és megcsinálta az első,  kulisszás kőszínházat magyar területen. A harmadik Grassalkovich Antal  pedig az a férfiú volt, aki az első nemzeti színház (akkori nevén Pesti  Magyar Színház) részére vásárolt telket, a későbbi nagykörút mellett, a  haza javára. Ez abban az időben volt, mikor az uralmi elit egy részének  volt fogalma a kultúráról. De visszatérve Gödöllőre: az is érdekes, hogy  az épület második fénykorában Ferenc József kétezer éjszakát itt töltő,  szép felesége miként építtette vissza a neki ajándékba adott kastélyt  színház nélkülire. Hogy is vette volna ki magát, ha Feifalikné  asszonynak, Sissi állandóan magával hordott fodrásznőjének nem jut külön  lakosztály itt. Jutott.

S hazafelé a kirándulásról, a látogatók  nevetve hálát adhatnának a szabadságvágyó szovjet kiskatonáknak, akik  akkora lyukat vágtak a kilencvenes évek környékén a padláson,  kiszökdösés céljára, hogy az egyszer csak beomlott, s egyszerűbb volt  visszaadni a magyaroknak a „kaszárnya” romos részét. Így fedezték fel a  műemlékvédelem emberei a híres falfestményeket, no meg a hajdani színház  romjait. S elmondhatnánk, hogy krimibe illő kutatómunka után miképpen  építette föl egy nagyszerű csapat mostani formájára a kastély színházát.  Mindezt el lehetne mesélni.

Talán tavaszra a helybeli  rendezvényfelelősök is rájönnek, hogy a nem lejtős színházi térben ülő  nézőknek sokat segít, ha azt a szép 92 széket nem katonás rendben,  egymás mögé, hanem kötésben, eltolva helyezik el.

Fel tehát, Gödöllőre!